Hírek / A hónap embere

Hogyan indultál el a pályádon, milyen benyomások értek fiatalként?

Ennyi idős fejjel azt gondolom, a legfontosabb, hogy milyen iskolába jár az ember. Nekem olyan szerencsém volt, hogy Budapesten a Lórántffy Zsuzsanna Zenei Általános Iskolában kezdtem a tanulmányaimat, ami a jövőmre nézve meghatározónak bizonyult. Fantasztikus tanáraink voltak, nagyon ambiciózus és gyerekközpontú szemlélettel. Olyan feladatokat adtak nekünk, hogy a zenehallgatás után rajzoljuk le és meséljünk arról, hogyan hatott ránk, amit hallottunk. A zenei tanulmányok hatására a matematikatudásunk is sokkal jobb volt az átlagnál, mindez 60 évvel ezelőtt. Azt gondolom, hogy módszertanilag ma is meghatározóak az akkori elvek és szemléletmód.

Egészen elképesztő élmény volt például, amikor Pablo Casals (katalán csellista, karmester, zeneszerző) jött minket meghallgatni és prima vista, azaz első látásra énekeltünk többszólamú Palestrina darabokat. Olyan alapokat kaptunk, amelyeket sehol másutt nem tudtunk volna megszerezni. Sajnálom, hogy ma ez nagyon kevés helyen adatik meg a gyerekeknek.

Mik voltak a további fontos mérföldkövek az utadon? 

Nem voltam egy nagyon tudatos személyiség, inkább az érzéseim után mentem. Akkoriban énekkarban énekeltem, ami nagy fegyelmet és rengeteg munkát követelt meg, ám örömteli együtt töltött időt jelentett és barátságokat is eredményezett. Emlékszem, 9 éves koromban egy alkalommal szólót énekeltem a Zeneakadémia nagytermében, körülnéztem és úgy éreztem, hogy ez már valami. A főiskolán olyan tanáraink voltak, akik egyaránt meghatározóak voltak emberileg és tudásukban is. Később abban a II. kerületi zeneiskolában kezdtem el dolgozni, ahová magam is jártam anno. A szolfézs tanszak szervezésében a Váli Úti Általános Iskolában hospitáltunk, ahol életemben először találkoztam Kokas Klárával és Winkler Mártával. Itt kezdődött el az én tudatosabb életem. Azt tanultam, hogy lehet kicsit szabadabban, kevesebb kötöttséggel kezelni a tananyagot, és mégis örömteli módon megtanítani. Innentől kezdve ez meghatározta a pedagógiai munkámat.

Hogyan lehet a szolfézs tanulást élményszerűvé tenni a gyerekek számára?

Először is, én nagyon szeretek szolfézst tanítani, és Kláránál megtanultam, hogy nem kell azt olyan komolyan venni, rögtön megtanítva a szinkópát és az ábécés hangokat. Nem így kell nekiállni, hanem meg kell keresni azt, amire a gyerek fogékony. Ezt is Klárától tanultuk, aki mindig azt mondta: „Én borzasztóan kíváncsi vagyok arra, hogy milyen ez a gyerek és mire hogyan reagál”. Ezt a hozzáállást igyekszem a magam életében minden helyzetben tovább vinni.

Szeretek dalos játékot tanítani, ami másból sem áll, mint személyes kontaktusból: találkozunk, énekeljük egymás nevét, fogjuk egymás kezét, és szép lassan kialakul a bizalmi légkör. Persze, nem mindenkinek könnyű ehhez kapcsolódnia. Olyan családban nőttem fel, ahol megöleltük egymást, és nem volt ciki az érzelmeket kimutatni. Látom, hogy sok helyen ez nem divat, és a gyerekek, akik ilyen családból jönnek, az elején visszahúzódók. Ki kell építenem azt a fajta bizalmat, hogy tudja, nem erőszakosan akarok belenyúlni a dolgaiba és nem akarom bántani. Mostanában a gyerekek olyan feszültségben és durvaságban élnek, hogy sokszor szinte ki kell bányászni azt a mélyen rejtőző értéket, amit ő – korábbi negatív tapasztalatai miatt – már megtanult elrejteni. Mi aztán tudunk a próbán úgy beszélgetni, hogy szabadon elmondják, mit éreznek, mit gondolnak egy-egy témáról, legyen az akár a fogyatékosság. A gyerekek egész elképesztő módon reagálnak, olyan érzékenyek, finomak, hogy szerintem nagy kár, ha ezeket az időket elmulasztjuk. Szerencsém van, mert minden évben nyaranta táborozunk, ilyenkor egy egész hetet együtt töltünk a gyerekekkel. Kölcsönösen mélyebben megismerjük egymást és ez mindannyiunkat abban erősít meg, hogy bizalommal forduljunk a közös munkában egymás felé.

Felmerül bennem a kérdés, hogy ebben a bensőséges légkörben miként sikerül a tanári pozíciót megtartani, mi a titka, hogy bírsz a gyerekekkel?

Ez egy komoly libikóka, sokáig kell tanulni, míg sikerül megtalálni az egyensúlyt. Nagyon szeretem a gyerekeket, és sokat teszek azért, hogy a közös munka sikerüljön. Viszont gyakori volt, hogy én mindent beleadtam, tőlük pedig nem kaptam eleget. Az évtizedek alatt meg kellett tanulnom, hogy igenis kell szigorúnak is lenni és feltételeket szabni, például: akkor játszhat egy szólamban, ha egy kitűzött feladatot már jól meg tudott csinálni. A szigorúság nem bántást jelent és durvaságot, hanem azt, hogy világosak a keretek: mi az, ami még belefér és mi az, ami már nem, vagy hogy következménye van a cselekedeteinknek. A nagyokkal a táborban sokszor éjszakába nyúlóan beszélgetünk, ezek nagyon fontos alkalmak! Velük kellett erről beszélnem, hogy a felelősség, amit én vállalok – hogy ennyi mindent csináljunk, ennyit utazzunk, mindenfélére készüljünk, előkészítsük, megszervezzük –, azon áll, hogy maximálisan bíznunk kell abban, hogy ők is mindent megtesznek. Mindig van olyan gyerek, aki nem érzi a felelősségét annak, hogy egy közösség tagja, és ezt meg kell tanítani neki. Azt szoktam kérni, beszélgessenek egymással erről, és ez működik. Azt gondolom, sokat dolgoztunk azért, hogy mindenki úgy érezze, kitüntetett dolog, hogy ide jár. Ám több év kellett ahhoz, hogy megtanuljam így látni a dolgokat.

Milyen további célok lebegnek előtted?

Kimondott céljaim nincsenek. A mindennapos értékes munka, gyerek–közeli lét, jó kollégák – ez az öröm számomra. És persze készülünk sok koncertre: megyünk Grazba, Luxemburgba. Ezek fontos dolgok, és mindent megteszünk, hogy gyönyörű legyen az előadásunk. Amikor ott állunk a fellépéskor a gyerekekkel, rám néznek, én rájuk mosolygok, ők pedig visszamosolyognak, én azt érzem, hogy mindent megtettünk azért, hogy jó legyen. Persze könnyű az embernek megijedni egy koncerten, de én nem görcsölök azon, hogy jobbak legyünk a másik zenekarnál. Tudom, hogy milyen munkát fektettem bele abba, hogy ők most itt játszhatnak, ezért mindennél fontosabb, hogy izgulás helyett erőt adjak számukra. Így tudjuk nagy örömmel és figyelemmel, a lehető legjobbat kihozni abból, amit összeraktunk. A versenyre is úgy készítem fel őket, hogy nem elsőnek kell lenni, hanem örömteli, szuper produkciót összehozni. Mindig van jobb zenekar vagy jobb karnagy, de nem ez a lényeg, hanem hogy örömet vigyünk az egészbe. És érdekes módon mindig nyerünk!

Az interjú a Babarczy Veronika által 2021. őszén készített podcast felvétel szerkesztett változata.