Hírek / A hónap embere

Tamást rögtön arról faggattuk, miként lehetséges, hogy ez a tevékenység ennyire rendszeres, és önkéntesként ilyen intenzitással foglalkoznak a gyerekekkel.  

– Nagy igény van rá – kezd bele Tamás. – A sérült emberek között is százalékosan annyian szeretik a barlangászást, mint az épek között. Nagyon nagy az érdeklődés, hétről-hétre, még húznom is kell a névsorból, mert csak meghatározott létszámban mehetünk le a barlangba. Továbbá jól meg kell szervezni, hogy minden barátunk rendszeresen eljusson egy kicsit mozogni. Minden kedden van túra a Pálvölgyi-barlangban délután 5-8-ig. Több iskolával vagyunk kapcsolatban, és a tanév elején beosztjuk, melyik héten melyik iskolából jönnek hozzánk. Próbálom az önkénteseket is hozzá igazítani a létszámhoz, hogy mindig legyen elegendő segítő. 

Kik az önkéntesek?

Az önkénteseink között sok a barlangász, de vannak pedagógusok, akik nemcsak a saját tanítványaikat hozzák, hanem rendszeresen jönnek más alkalmakra is. Ha az ember ugyanis egyszer lemegy a barlangba, vagy nagyon beleszeret, vagy soha többet nem tér oda vissza. 

Milyen fokon sérült gyerekekről van szó?

Vannak mozgássérültek, látássérültek, hallássérültek, és elég gyakran mindez halmozottan is jelentkezik. A sérültség mértéke is különböző. Van olyan gyerekünk, aki kerekesszékkel jön el a barlang bejáratáig – ahol a barlangrendszer egy 8 méteres mélybe nyúló létrával kezdődik –, átszáll a létrára, és indul a túra. De van, aki egyedül és jól gyalogol.

Honnan jött az ötlet, hogy érdemes barlangászást kínálni ezeknek a fogyatékkal élő gyerekeknek? És miért gondolták, hogy ez így működni fog és jó nekik? 

Ez Mikolovits Vera - becenevén Verocs, akiről a szakosztályunkat elneveztük – zsenialitása volt, aki konduktor volt a Pető Intézetben, és emellett hobbiból barlangászott. Egyszerűen összekapcsolta a kettőt és a nagy érdeklődés és az általunk elért eredmények azt igazolták: jó az ötlet. Azt szoktam mondani, hogy az iskolában van mozgásfejlesztés, amit – ha a tanárok igyekeznek is színesebbé tenni – alaphelyzetben úgy kell elképzelni, hogy a tornateremben a sérült lábat negyvenszer fel kell emelni. Nálunk a barlangban, egy óra alatt ötszázszor felemeli és észre sem veszi. Kicsit misztikus környezetben sokkal motiváltabbak a gyerekek. Büszkék vagyunk arra, hogy volt mozgássérült lány, aki megszerette rajtunk keresztül a mozgást, a sportot és világcsúcstartó lett úszásban, van olyan vak srác, aki súlyemelő lett – nem a barlangot választotta, de a mozgás szeretete megmaradt. Volt egy kislányunk súlyos gerincproblémával, folyamatosan egy műanyag fűzőt (korzettet) viselt. Azóta már fűző nélkül él, profi barlangász vált belőle. Van egy autistánk, aki legelőször nem szólt senkihez egy szót sem, megállt a fal mellett, csendben átöltözött, jött velünk túrázni. Ma ez a fiú megérkezik, köszön, megkérdezi, miben segíthet. Mindezeket csodálatos megélni nekünk is, velük együtt.  

A heti túrák mellett évente kétszer vagy háromszor egész hétvégés túrákat is szervezünk, olyankor az Aggteleki hegységbe megyünk, ami nemcsak különlegesen gyönyörű, hanem igazi kaland is. Ott hatalmas barlangok vannak, néhol patak felett, drótkötélen egyensúlyozva kell közlekedni. De az élményeken túl van még valami. Ezek a sérült emberek - valljuk be -, kirekesztődnek a társadalomból és nagyon fontos az, hogy itt ép emberekkel közös élményekben vesznek részt, akik társnak tekintik őket. Kimondottan sokat tanulunk mi is tőlük és ez nagyon fontos a közös szocializációban.

Önök mit tanulnak?

Küzdeni akarást. Fantasztikus, amikor egy kerekesszékesnek át kell mászni egy kőrakáson, és életében először megoldja ezt a feladatot. Ott az akaraterő döntő, és tényleg megemelem a kalapomat a gyerekek előtt, ahogy küzdenek, meg akarják csinálni és meg is csinálják! 

Mi valóban élményterápiás szakosztály vagyunk. Azt szoktuk mondani: a gyerekeknek élményt adunk, nekünk terápia minden alkalom.

dsc-8856szig-s.jpg

Faragó Tamás villamosmérnök, 30 éve a Magyar Televíziónál dolgozik, ahol fejlesztéssel üzemeltetéssel foglalkozik. Negyven éves korában, amikor a gyerekei önállóak lettek, úgy gondolta, többet foglalkozhat a hobbijaival. Az egyik ezek közül a barlangászás, amit gyerekkora óta szeret. Innentől új korszak kezdődött az életében. Hamarosan csatlakozott Mikolovits Vera konduktor, a Pető Intézet munkatársának kezdeményezéséhez, aki fogyatékos gyerekeknek barlangtúrákat szervezett. Együtt kezdték el ezt az izgalmas gyermekgyógyító programot immár 20 éve. Veronika ma már nincs közöttük, 2009-ben egy himalájai hegymászó balesetben életét vesztette, de számos önkéntes segíti az élményterápiás barlangászást.