Balogh László bohócdoktor, vagy ahogy egy ország ismeri, Dr. Lala az elmúlt tizenhat évben közel százezer kórházban fekvő gyereknek nyújtott segítséget a nevetésterápia módszerével. A Magyar Bohócok a Betegekért Alapítvány elnöke és művészeti vezetője társaival közösen a Heim Pál Kórházba, a SOTE II. számú Tűzoltó utcai Gyermekklinikájára és a székesfehérvári Szent György Kórház gyermekosztályára járnak heti rendszerességgel. Munkájukat 2006 óta a MOL Gyermekgyógyító Program támogatja.
Amikor eldöntötted, hogy bohócdoktor leszel, inkább a szórakoztatás vagy a segítés szándéka vezérelt?
Egyik következett a másikból. Én úgy mondanám, hogy olyan szakképzett bohóc vagyok, aki megpróbálta hasznossá tenni magát. A bohócszakmából meg tudtam volna élni, és egy svájci cirkusznál külföldi tapasztalatot is szereztem. A hét évig futó Cigánykerék című tévéműsorból is sokan ismertek, de mégis úgy éreztem, hogy nem tudok maradandót alkotni. Azt akartam, hogy a gyerekek arra emlékezzenek, hogy egy nehéz helyzetben segítettem nekik és valami személyeset kaptak tőlem. Ezért cseréltem le aztán a színpadot a kórházra.
Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy tehetséges bohócdoktornak?
Az új bohócdoktoroknak mindig azt tanítom, hogy itt nem színészkedni kell, hanem egy élethű, saját figurát felépíteni, amiben képes természetesen viselkedni. Ha ezt a karaktert már fixen tudja hozni, akkor már sokkal könnyebb feltupírozni egy-egy helyzetet, mint egy mesterséges figurára poénokat szabni. A bohócdoktorsághoz képzelőerőre is szükség van, mert annak segítségével behúzzuk a gyereket is egy elképzelt szituációba, kiemelve őt a sajátjából. A munkánk kapcsolódik a művészethez, mert ügyesnek kell lenni a pantomimben, a mimikában, a mozgásban és az éneklésben, de a leglényegesebb tulajdonság mégis az emberi együttérzés és az elkötelezettség.
A bohócdoktor elsődleges feladata szerint nevetett és gyógyít?
Mindkettő nagyon fontos közvetett módon, de egy jó bohócdoktor elsősorban az adott állapotból zökkent ki. Az orvosok és nővérek feladata a gyógyítás, a miénk pedig az, hogy olyan hangulatot teremtsünk, amiben a gyerek elfelejtheti a kórházi szituációt. Ehhez használunk orvosi eszközöket utánzó kellékeket, mint például sztetoszkópként nyakba akasztott zuhanyrózsát, vérnyomásmérő dobozt, amiből rugó ugrik ki, a lufifújó-pumpával pedig a vakbélműtétet utánozzuk. Ha csak percekre is, de a gyerek ilyenkor kilép a vizsgálatokkal járó negatív gondolatkörből, amiben napok, hetek, hónapok óta őrlődik. Mi megpróbáljuk megadni neki a lehetőséget a kikapcsolódásra, hogy egy rövid időre felszabaduljon, másra figyeljen, nevessen, vagy elmondja, hogy egyáltalán mit érez.
Miben más a ti módszeretek a többi nevetésterápiához képest?
Amikor kezdetben a bohócdoktori műfajt itthon meghonosító Piros Orr Alapítvánnyal dolgozni kezdtem, volt bennem egy hiányérzet. A rehabilitációs intézeteket és kórházakat látogatva azt szerettem volna elérni, hogy a gyerekek ne csak a tőlem kapott lufira gondoljanak vissza, sokkal inkább egy élményre és egy arcra, aki tényleg figyelt rájuk. Így 2000-ben Prof. Doktor Riesz Tamás alapításával létrejött a Magyar Bohócok a Betegekért Alapítvány. A mi nevetésterápiánk azóta is arról szól, hogy az a gyerek, aki négy-öt évesen találkozott velünk, az tizennégy évesen is fel tudja majd idézni, hogy hogy hívnak, mikor találkoztunk egymással, és hogy ő akkor pontosan hol feküdt.
Milyen kórházakban dolgoztok jelenleg és hány gyereknek tudtok segíteni?
Nagyjából 45-50 gyereket látogatunk meg naponta, ez hetente körülbelül 200 gyereket jelent. Egy nap átlagosan 3,5-4 órán keresztül járjuk a különböző osztályokat: sebészetet, belgyógyászatot, gasztroenterológiát, neurológiát, fülészetet, toxikológiát és onkológiát. Átlagosan 3-4 percet tudunk egy gyereknél tölteni, de ha többen vannak egy kórteremben, akkor akár 10 percet is. Különbséget kell azonban tenni a betegségek súlyossága szerint a Heim Pál Kórház, a Tűzoltó utcai klinika és a székesfehérvári Szent György Kórház között. Míg a Heim Pál Kórházban például vakbélműtétre váró betegeknél vizitálunk, addig a Tűzoltó utcában hétről-hétre ugyanazokhoz a tumoros megbetegedéssel küzdő gyerekekhez járunk vissza.
Mire a legnehezebb felkészülni, amikor beléptek egy gyerekhez?
Nem tudjuk előre, hogy a gyerek milyen betegséggel fogadnak minket, erre improvizációval kell reagálunk. Ezt a gyors reakciókészséget és a gyerek aktuális állapotára való ráhangolódást a legnehezebb megtanulni. Ez egy olyan emberi finommechanika, ami gyakorlással fejleszthető, de minden egyes esetben ráérzést és koncentrációt igényel.
Hogyan lehet megnyerni azt, aki eleinte bizalmatlanul áll a munkátokhoz?
Általános tapasztalat, hogy először a szülőket kell megnyerni két okból is. Ha a szülő már a belépéskor azt mondja, hogy „köszönjük, nem kérjük a szolgáltatást”, és ránk zárja a kórterem ajtaját, akkor esélyünk sincs megvigasztalni a háta mögött síró gyereket – sajnos ilyennel gyakran találkozunk. Ha nyitottak a kommunikációra, akkor pedig azért kell a szülőt is bevonni, mert neki legalább annyira szüksége van a felszabadulásra, mint a gyereknek. A sok aggódás és kilátástalan folyamat közben senkinek sincs ideje beszélgetni a szülővel. A tizenhat éves tapasztalatom azt bizonyítja, hogy ha a szülő – a körülményekhez képest – kiegyensúlyozott, és erősen hisz a felépülésben, akkor a gyerek meg fog gyógyulni.
Erre láttál példákat?
Igen, többet is. Sőt, olyan édesanyával is találkoztam, aki csodálatra méltó hittel rendelkezett, és a legapróbb mozzanatot is képes volt pozitív történésként felfogni. A kemoterápiáról, vérképekről, vizsgálatokról szóló, nyomasztó hétköznapokban őszinte sikerként élte meg azt is, hogy ha a kislánya aznap meg tudott inni egy pohár vizet. Nem a nagy csodákhoz, hanem a mindennapok apró lépéseihez mérte a gyógyulást, és ezen keresztül tudott kitartani. A határozottsága és ereje annyira lenyűgöző volt, hogy rám is nagy hatást gyakorolt.
A legnehezebb esetekben mennyire tudod szétválasztani a munkádat és az érzéseidet? Volt olyan gyerek, akihez túlságosan kötődtél?
Ez a mi munkánk során elkerülhetetlen. Amikor először kísértem végig egy gyerek szenvedését, akkor tényleg úgy éreztem, mintha a sajátom lenne. Két éven át minden szerdán beültem a kocsiba, lementem ezért a kisfiúért egy vidéki kórházba, hogy vigaszt nyújtsak neki a gyógyuláshoz. A magam eszközeivel végéig próbáltam tartani benne a lelket, így egy erős kapcsolat alakult ki közöttünk. Fél éve volt hátra, amikor azt kérdezte: „Lala, te miattam utazol ide hétről-hétre?” Akkor azt mondta, hogy a fájdalom miatt már rég feladta volna, de nem akarja, hogy én feleslegesen menjek hozzá, és egyszer üresen találjam az ágyát. Amikor meghalt, nagyon megsirattam, és abba a kórházba soha többet nem tudtam visszamenni. Ez a történet megtanított arra, hogy egyfajta távolságot mégis tartani kell.
Meddig tart Lala bohóc munkája és honnantól kezdve vagy ismét Balogh László?
Ha lezajlott a vizit, utána muszáj hátrébb lépni lelkileg is. Amikor lesminkelek, az azt is szimbolizálja, hogy megpróbálom letenni az aznapi dolgokat, még akkor is, ha ez nem megy olyan egyszerűen, ahogy most elmesélem. De amikor hazaérek, és látom a két gyerekemet és most már a két unokámat is, akik egészségesek, akkor megnyugszom.