Hírek / A hónap embere

Mit tehet hozzá az online tér a történelem és magyar tanításához? Mik a tapasztalatai és meglátásai erről az időszakról?

Az első nagy iskolalezáráskor, 2020. március 13-án – soha nem felejtem el a napját, míg élek – nagyon felkészületlenek voltunk. A döntés helyes volt, a helyzet kétségbeejtő. Amikor jött a középiskolai lockdown, rögtön felajánlottam az igazgatónknak, hogy szívesen segítek a tantestületnek. Leültünk a tanáriban, megmutattam a Classroom, a Zoom használatát, mindent kipróbáltunk. Akkor, ott percek alatt kellett megoldásokat találnunk, és a későbbiekben is rendszeresen kapcsolatban voltunk, segítettük egymást, megosztottuk a tapasztalatainkat. 

Amikor legközelebb, úgy június tájt találkoztam a kollégáimmal, azt mondták nekem: „te biztosan élvezed ezt, mert jóban vagy a számítógéppel”. Miközben éppen azt fogalmaztam meg magamban, hogy jók ezek az eszközök, csak nem szerencsés, amikor kizárólagossá válnak. Korábban is használtam őket az óráimon, sőt kezdetektől facebook csoportban tartottam a kapcsolatot a gyerekekkel, és oda töltöttem fel a tananyagot

Mindez mire adott lehetőséget? 

Sok mindent szeretnék átmenteni az újonnan tanultakból. Ugyanakkor nehéz része az elmúlt tanévnek, hogy végzős osztályom van, és nem igazán találkozhattunk. Tavaly nyáron sikerült elmennünk egy pót-osztálykirándulásra, ami jó döntésnek bizonyult, mert úgy néz ki, idén ez elmarad. Miként az is, hogy végzősként végigmennek a folyosókon, és az alsóbb évfolyamosokkal elköszönnek egymástól. Azt megélni tanárként a digitális térben, amit egy 12. évfolyamban legkésőbb márciusban, áprilisban mindenki megérez az osztálynál, nem lehet: hogy hirtelen megváltozik minden, olyan könnyű velük, odafigyelnek és egészen egyszerűen öröm velük dolgozni. A személyes emberi gesztusok nagyon hiányoznak. Még úgy is, hogy a végzős osztályban mindenki kamerát kapcsol az online osztályteremben, ami lássuk be, nagy dolog. 

Emellett arra kellett rájönnünk, hogy irtózatosan nagyot léptünk a közoktatásban azzal, hogy a tanárok szinte önerejükből, a szülők, a közösség segítségével sajátították el az online oktatást. Igaz, olyan áron, hogy most egész nap a gép előtt ülnek. Aki lelkiismeretesen végezte a munkáját, reggel nyolctól este nyolcig ezt tette. Ismerek olyan kollégát, aki saját gyerekei mellett irdatlan munkát fektetett bele mindebbe, neki még azokat a kompetenciákat is meg kellett tanulni, amivel én úgy-ahogy rendelkeztem. 

Én nagyon sajnálom a diákokat, mert úgy érzem, olyasvalami történik velünk, aminek még nem is fogjuk fel igazán a következményeit. Ha a rosszban a jót is meglátom, akkor észre kell vennem kisebb pozitív változásokat. Azt mondják,  a férfiak nem tudnak több dologra egyszerre odafigyelni, de azt hiszem, ez a kompetenciám rengeteget fejlődött az elmúlt időszakban (nevet).

Hogy látja, mi volt a legnehezebb a diákjai és az Ön számára, és miben szárnyaltak?

Számomra az jelentette a legkomolyabb nehézséget, hogy motiváljam a diákjaimat és persze önmagam. Kellett idő, hogy eljussunk odáig a saját osztályomban is, hogy bekapcsolják a kamerát. Ki kellett mondanom előttük is, hogy nem csak azért szükséges ez, hogy lássam a reakciójukat, vagy mert kíváncsi vagyok, milyen könyvek vannak mögöttük vagy mennyire színesek a zoknik a ruhaszárítón, hanem azért, mert nekem is fontos a személyesség, hogy arcoknak, embereknek tanítsak, ne felvillanó beceneveknek és rajzolt avataroknak. Később aztán ők is belátták és megfogalmazták ugyanezt. Jobb volt így, hogy láttuk egymást – legalábbis kameraképen.

Hatalmas kihívás volt számomra a módszertani változatosság megvalósítása is. Ideig-óráig ellehetünk különböző online játékokkal és fejlesztő programokkal, de nekem nagyon hiányzik az, hogy szétnézzek egy osztályteremben és lássam, hogy vannak a diákjaim, mennyire jó az együttműködés egy csoportmunka során. 

A gyerekeket különbözőképpen érinti mindez. Vannak néhányan, akik már felsőoktatás- kompatibilisek, ők tanulni akarnak és nincs szükségük felesleges körökre. Persze nekik is nagyon hiányzik a szociális lét, de azt valahogy megoldják. Jót tett az online oktatás annak is, aki extrém módon visszahúzódó. Küzülük néhányan elkezdtek szárnyalni, a rejtekhelyükből kicsit előbújva új dolgokat felfedezni. Viszont ha valakinél valami nincs rendben, gondolok akár a családi háttérre vagy a párkapcsolatra, akkor nagyon nehéz osztályfőnökként, tanárként segíteni neki a távoktatásban. Mondok egy példát. A személyes oktatás során pályám elejétől mindig megkérem a gyerekek, hogy az óra elején álljunk fel közösen és úgy köszöntsük egymást. Nem azért, mert a poroszos oktatásban hiszek. Ahogy feláll a gyerek, a tartása, a tekintete sok mindent megmutat, és nem kell hozzá különösebben éles szem vagy pedagógiai véna, hogy lássam, ki hogy van.

Mondok más példát is: nehéz motiválni azt a gyereket, akinek a sport volt az élete, és most nem tud a csapattársaival lenni. Vagy aki a karantén alatt felszedett pár kilót, és most nem elégedett magával - az ő életkorukban ezek még hangsúlyosabban számítanak. Vagy azt, akiknek mindene az osztályközösség, és most nem mehet iskolába, annak értelemszerűen nagyon hiányoznak a barátai. Ez mindnyájunkat megvisel. A diák még nehezebben éli meg, hogy nem tudja, mikor lesz vége, hogy nincs a megszokott iskola utáni élete, nem mehet ki a játszótérre beszélgetni, pingpongozni, nem sétálhat a barátnőjével, nem ülhetnek be egy cukrászdába vagy egy étterembe születésnapot ünnepelni a családdal. Nagyon fontosak a bulik – a diákjaimnak, nekem is. Most azok sincsenek, és a nyári fesztiválok is nagyon messzinek tűnnek. Ha nincs örömünnep, ha nincs jutalom a végén, ha nem látom a célt – akkor minek csináljam?

Hogyan tudta mégis fenntartani a motivációjukat, sikerült-e? 

Volt egy nap, amikor írtak a diákjaim: „Jön a tanár úr órára?” Visszaírtam: „Menjek?” Az volt a mélypont. Nem jó erről még beszélni sem. Néha rettenetesen nehéz, de meg kell találni a jó dolgokat mindenben. Például az online oktatás kezdete óta új hóbortom van: reggelizem (nevet). A munkahelyemre nagyjából 5 óra 50 perckor indultam minden reggel, úgyhogy erre eddig nem volt lehetőségem. Én magam is azt ismertem fel, hogy nagyon fontos az alkalmazkodás képessége. Nemrégiben kitöltöttem egy tesztet arról, hogy az oktatási gyakorlatomban mely öt dolgot tartom a legfontosabb célnak – milyen tulajdonságokat szeretnék a diákjaimban fejleszteni. A felsorolt ötvenből – amivel kivétel nélkül egyetértettem – ki kellett választanom ötöt. A kreativitás, a tolerancia, mások elfogadása, a hazaszeretet nekem személyesen is fontos. Néztem, mi legyen az ötödik, és az alkalmazkodó készséget választottam. Az egész digitális oktatásból azok profitálnak, akik akár tanárként, akár a befogadói oldalon diákként (vagy szülőként) gyorsan tudnak alkalmazkodni a váratlan új helyzethez. Megtanultam például hordozható kamerával órát közvetíteni a távol maradóknak. Most már csak arra tudok gondolni így a nyári szünet felé araszolva, hogy amikor júniusban véget ér ez a tanév, egy hónapig biztosan nem kapcsolom be a számítógépet! (nevet)

Hogyan sikerült megőrizni az osztályközösséget az online tanítás alatt?

Sajnos sehogy. Ami egy végzős osztálykiránduláson történni szokott, a nagy beszélgetésektől kezdve, ahogy új szemmel felfedezik egymást a diákok, elmaradt. Akik eleve barátok voltak, azok maradtak. Persze néha az online térben is jól összevesztek, de ezt sem érzékelni annyira, mint az osztályteremben. Mert hogyan is zajlik egy offline összeveszés? Akik folyton együtt lógtak, odébb ülnek, nem egymás mellett. Online az ember észre sem veszi ezeket a változásokat. Eleinte jók voltak az osztályfőnöki órák, tudtunk picit beszélgetni, de egy idő után már itt is nagyon kellett a módszertani változatosság. Történt egy fantasztikus dolog, egy filmes stáb jött hozzánk érzékenyíteni. Megnéztünk egy rövid dokumentumfilmet, utána a rendező, az egyik színész és a hajléktalan főszereplő is bekapcsolódott Zoom-on, és fantasztikusan jót beszélgettünk. A gyerekek utána leírták, mivel gazdagodtak. Még az én szemléletem is változott. Nem mintha nem lettem volna elfogadó nehéz sorsú emberekkel, de elgondolkoztatott mindazok helyzete, akik most, a covid idején, az utcán élnek. A hajléktalan bácsinak, anélkül, hogy elmesélte volna az életét, ott volt az arcán minden. Elhangzottak sztereotípiák a filmben, például az, hogy „bezzeg cigarettára van pénze”. Ő pedig elmondta, a cigaretta arra jó, hogy ne legyen éhes. Beszélgettünk arról is, hogy 8 óra után kijárási tilalom van, és mi van azzal, akinek nincs hova hazamenni. Vajon bemennénk-e egy szállóra ebben a helyzetben…? Ez a rendhagyó osztályfőnöki óra például nagyon jót tett az osztályközösségnek. 

Azt gondolom, az osztályfőnökség a legnehezebb műfaj az online térben. Viszont van olyan diákom, akivel együtt szoktunk ebédelni: én is készítek egy salátát, ő is, és fél órát beszélgetünk. Korábban is oda ültem a padjukhoz, voltak négyszemközti beszélgetések órák után. Most viszont nem is kell időpontot egyeztetni, mindenki otthon van és ráér.

Összességében mit profitáltak a gyerekek és a tanárok az elmúlt egy év kihívásaiból?

Az biztos, hogy a digitális kompetenciáink – az enyém is és az egész pedagógustársadalomé – olyan 15-20 évet ugrott előre. Volt, aki e-mailt is a családtagjai segítségével írt… Én például mostantól tudom, hogyan kell közvetíteni az órát annak, aki tartósan beteg és nem tud iskolába jönni.

Hogy a gyerekek mit profitáltak ebből? Bevallom, nem vagyok túl optimista, még úgy sem, hogy sok pozitív visszajelzést kaptam szülőktől, kollégáktól. Néha diákoktól. Azt hiszem, erre az időszakra nem fognak szívesen emlékezni, mert lelketlen hónapok voltak. A diákjaim nem mutatják a csalódottságukat, elkeseredettségüket, csak nagyon ritkán. De, hogy valami pozitív dolgot is mondjak, a küzdelmet lehet most megtanulni: hogy önmagukat motiválják, hogy a maguk urai. 

Az igazi kihívást a mérés és értékelés, vagyis a dolgozatok és a feleltetések jelentették. Minden tanárt, engem is át lehet verni, és a diákok ebben online formában is nagyon profik. A feleltetésnél megosztják a képernyőt egy okos osztálytársukkal, aki gépeli nekik a válaszokat, vagy a dolgozatoknál Discord-on oldják meg közösen a témazárót. Eleinte nyilván próbáltam felderíteni, ki dolgozott kivel, és kicsit úgy éreztem magam, mint a prérifarkas, aki kergeti a gyalogkakukkot, de egy idő után a bizalom mellett döntöttem, ami a pedagógus optimizmusa. Hisz anélkül semmit nem ér az egész. Optimistának kell lennem és bízom a diákjaimban. Ha csoportmunkában oldják meg a dolgozatot, az nem szép dolog, de akkor nem olyan dolgozatot kell íratni, ami arra épül, hogy visszakéri az információt. A digitális oktatás tanárnak és diáknak egyaránt bebizonyította, hogy az érettségihez szükséges tényanyag pár másodperc alatt elérhető az interneten. Mást kell tanítani és máshogyan. Olyat, amit magukkal visznek a diákok. Talpraesettséget, azt, hogy a jég hátán is megéljenek, motiválják magukat, és, hogy tudják, egymásra vannak utalva. Szerintem pozitív hozadék, hogy a szülő számára kinyílt az osztályterem és az iskola ajtaja, rálátott a tanárok munkájára. Remélem, így most jobban látszik, micsoda emberfeletti munka zajlik az iskolákban.

pegoq6uety_maroti-zsolt-viktor-onlineora-.jpg

Maróti Zsolt Viktor, történelem, magyar nyelv és irodalom szakos tanár Nagyon érdekelte a bűnügyi nyomozói pálya, de végül a tanítás mellett döntött. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett 2008-ban, negyedévesként már képesítés nélküli tanárként és kollégiumi nevelőtanárként dolgozott. A Dabasi Kossuth Zsuzsanna Szakképző Iskola és Kollégium után a Janikovszky Éva Általános Iskolában  tanított. Az intézmény bezárása óta tíz éve tanít az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban, és felnőttoktatásban is részt vesz a Balassi Intézetben. Online Történelemtanár nevű Facebook-csoportjuk, amelyet adminisztrátortársával szerkeszt, több mint 3000 tagot számlál. Rovatvezetője az Újkor.hu ismeretterjesztő folyóiratnak, pedagógiai és egyéb cikkek rendszeres szerzője, tanártovábbképzések előadója. Online térben is alkalmazható pedagógiai módszereket a járványhelyzet előtt is rendszeresen használt.